Gyulai Pál (1826 - 1909) - Nemfeledünk.hu

Gyulai Pál
1826 - 1909
„Istenünk kérünk, vedd helyettünk oltalmadba őt
Tárd ki kapudat, nyugodni vágyó lelke előtt.”

Gyulai Pál (Kolozsvár, 1826. január 25. – Budapest, 1909. november 9.) magyar irodalomtörténész, költő, író, prózaíró, egyetemi tanár, műkritikus, 1879-től 1899-ig Kisfaludy Társaság 4. elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, a magyar főrendiház tagja és jegyzője.

Apja, Gyulai Antal, az erdélyi királyi kormányszék számvevő osztályánál szolgált, édesanyja Hajós Sára. Gyulai Pál a kolozsvári református kollégiumban kezdte tanulmányait, melynek osztályait, a gimnáziumi, bölcseleti, jogi (1843-45) és hittani folyamokban kitűnő sikerrel járta végig 1846-ig. Itt, a reformátusok módja szerint, teljes képzést nyert a tanári pályára, de mielőtt arra lépett volna, az élet, az irodalom és önképzés terén is végighaladt. Gyermekkorában már nagy élvezettel látogatta a kolozsvári magyar színielőadásokat. Szerette eljátszani amit látott, maga is színdarabokat írogatott; a költőket, kivált a drámaírókat, mohón olvasta. Talán, ha kis termete nem akadályozza, ő is színész lesz, mint bátyja, Gyulai Ferenc (akinek szobrát 1876-ban leplezték le a kolozsvári színház előtt.)

Tizennégy éves volt, amikor apja (1840) meghalt és özvegyen hagyta nejét és árván gyermekeit, három fiút és egy leányt. Az élet gondjai hamar súlyosodtak a szegény családra. Gyulai, hogy anyjának terhére ne essék, kisebb gyermekek tanításával foglalkozott a kollégiumban és már 1843-ban egészen saját erején tartotta fenn magát, korán hozzászokva az önállósághoz.

Az 1840-es években az Erdélyi Hiradóba dolgozott és 1848-ban a lapnak rendes munkatársa lett. 1844-46-ban mint jogász három pályadíjat nyert: az Erdély irodalomtörténetét, a párbajt és a nyelvbeli purizmust tárgyaló munkálataival. Megismerkedett a magyar szépirodalom akkori költőivel, akik közül Vörösmarty tette rá legmélyebb hatást. Magánszorgalomból megtanult németül és franciául és fordította Goethét, Schillert, Heinét és olvasgatta Voltaire-t, Rousseau-t, Victor Hugo-t, Lamartine-t és Molière-t.

1843-tól 1845-ig Pataki Dániel gyermekeinek volt tanítója és házánál, Désen töltötte a szünnapokat. 1845-ben az öreg gróf Bethlen János, Erdély egyik legnagyobb államférfia, fiai nevelőjéül kérte föl. 1847-ben a kolozsvári református kollégium költészeti osztályának tanárává választották. 1848-ig volt a Bethlen János gróf gyermekei mellett. Alkalma nyílt érintkezésbe jönni Erdélynek a közéletben szerepelt csaknem minden kitűnőbb emberével és megnyerni sokak rokonszenvét és becsülését.

Neve már ekkor mind ismertebbé vált az irodalomban. Az 1848-iki mozgalmak kezdetekor elvégezte az iskolát és a kolozsvári ifjúság vezetői közt találjuk őt az unió kikiáltásában és a pesti küldöttség fogadásában. A forradalom eseményeiben, harcaiban azonban nem vett részt. Ezután Pestre ment és a lapokba dolgozott és a követté megválasztott békepárti gróf Teleki Domokos titkára volt Pesten, Gernyeszegen, majd ismét Pesten.

Kolozsvárt ezalatt Urbán császári tábornok foglalta el, a város rettegésben élt és sarc alatt nyögött és Gyulai anyja, aki már az ostrom ideje alatt is beteg volt, félelmek közt halt meg. Fia, a város felszabadulásakor, már 1849-ben haza sietvén, csak sírját találta; bátyja, öccse honvédek voltak, a kis húgát találta egyedül otthon. Gyulai, hogy rajta segíthessen, otthon maradt és egy pár hétig az Ócsvay által szerkesztett Honvéd munkatársa volt. Majd ismét visszatért Telekihez és vele maradt Pesten 1851 tavaszáig.

Megismerkedett Arannyal, Csengery Antallal, báró Eötvös Józseffel, Pákh Alberttel és többi jelesünkkel, mely ismeretség jótékonyan hatott az ifjú költőre. Ezek hatása alatt kezdette meg valódi irodalmi munkásságát. Az országot ért halálos csapás kábultságából először az irodalom kezdett felocsúdni és Gyulai az elsők és a leghívebbek közt volt, akik a nemzetiség ezen egyetlen megmaradt zászlója alá sorakoztak. Valamennyi ez időszakban megindult jobb vállalatnak egyik elsőrendű és nélkülözhetetlen munkatársa volt. 1850-ben, a Pesti Röpívekben kezdte kritikusi pályafutását.

1852 őszén elhagyva titkári állását, végleg Pestre költözött, ahol egy nevelőintézetben vállalt tanári állást. 1854-ben a Vasárnapi Ujság alapításában főérdeme volt és annak első három számát Pákh Alberttel és Jókai Mórral közösen írták. Pákh Alberttel részt vett 1853-ban a Szépirodalmi Lapok megalapításában, mely azonban fél év múlva megszűnt. Ugyancsak Pákhkal részt vett az Ujabbkori Ismeretek Tára szerkesztésében, kritikákat írt a Pesti Naplóba és a hivatalos Budapesti Hirlapba. 1855-től Kemény Zsigmond mellett a Pesti Napló munkatársa volt, ahová kivált könyv- és színbírálatokat írt. Kritikai működése, mely alapos, igazságos és szigorú volt, félelmessé tette és sok ellenséget szerzett neki. Ekkor vívta nevezetes polemiáit a régebbi költőkben elfogult Toldy Ferenccel, Petőfi és Arany nemzeti irányának esztétikai elismerése érdekében és vette üldözőbe a Petőfi-utánzók pongyola irányát.